06.fejezet - Mindennek van rossz oldala

Sziasztok! Ezt a részt sem sikerült túl hosszúra írnom, de azért remélem tetszik majd. Kicsit elszomorított, hogy a kommentek és a pipák száma csökkent. Örülnék neki, ha kicsit aktívabbak lennétek főleg, hogy lett két új rendszeres olvasóm. Köszönöm mindenkinek, jó olvasást!

Tori*

Szemeimet kinyitottam, és rögtön azután, hogy megpillantottam a fehér mennyezetet, az örömtől könnybe lábadtak szemeim. Balra fordultam, ahol megláttam anyát. Kezeit szája elé kapta, a sírást fojtotta vissza. Széles mosollyal megölelt, aztán az orvos kitessékelt mindenkit. 
-Hogy érzi magát? - lépett mellém 
-Mindenem fáj. - vallottam be 
-Ez természetes. Még néhány napig fog is, addig bent tartjuk kivizsgálásra. A ma estét még itt tölti, de holnap átszállítjuk egy másik kórházba. - közölte a számomra rossz hírt
-Miért? - lepődtem meg
-Mert kell a hely a többi sürgős esetnek. Nyugodjon meg, nem kell sokáig bent maradnia, ha olyan szépen gyógyul, mint eddig. - nézegette a kórlapomat - A mai nap még semmiképp ne menjen ki a teremből. Holnap a vizsgálatok és átszállítás után viszont nyugodtan kimehet a kórház területére, csak ne maradjon túl sokáig.
-Rendben. - jeleztem apró bólintással, hogy felfogtam hallottakat
-Még holnap bejövök egy vizsgálatra az ágszállítás előtt. Pihenjen és igyon sokat.
-Rendben, köszönöm. - hálálkodtam, miközben elhagyta a termet
Nem örültem ennek az átszállításnak. Ha holnap elmegyek innen, Harry nem fogja tudni hol vagyok és így nem találkozhatunk.
Anyáék azonnal elfoglalták a kórtermet, mindenki szívéről hatalmas kő esett le, akárcsak az enyémről.
-Hogy vagy, kicsim? - érdeklődött anya
-Jobban. - füllentettem kicsit
Igazából pocsékul voltam. Mindenem fájt, ennek fejében pedig még Harryt sem láthatom. Rosszabb nem is lehetne. De hiszen van. Lebénultam, szóval ki tudja meddig egy székben fogok élni. Az életem katasztrófa.
-Mit mondott az orvos? - lépett az ágy végébe Luke
-Holnap átvisznek egy másik kórházba, hogy ne foglaljam a helyet a sürgős esetektől. - adtam tudtukra
-Mikor? - lepődött meg apa
-Nem tudom. - válaszoltam bizonytalanul - Az orvos azt mondta, előtte még bejön megvizsgálni.
-Rád fér a pihenés. Hozzak valamit a büféből? - kedveskedett Nath
-Nem, köszi. - utasítottam vissza - Menjetek haza, pihenjetek. Eleget voltatok már bent.
-Nem, én nem mozdulok innen. - mondta határozottan anya
-Menjetek már, minden rendben lesz. - néztem rá kérőn - Ha baj van, majd úgy is felhívnak, de nem lesz semmi gond.
-Jól van. - sóhajtozott anya - Szólj, hogy hívjanak fel, mielőtt átvisznek.
-Oké. - bólintottam nagyot
-Szia, kicsim. - puszilgatott
Mindenki, Lukeot leszámítva adott egy puszit. Ő csak megölelt, és még ez is nagy szó tőle. Végig néztem, ahogy mindenki itt hagy. Ezt akartam. Egyedül lenni a csendes teremben. Rettentő érzés volt, hogy lábaim felmondták a szolgálatot. A csuklómra tekert nyakláncot kézbe vettem. A medálját, ami egy papírrepülőt ábrázolt, szemügyre vettem.
Elmosolyodtam, ami után rögtön záporként tört rám a sírás. Nem tudtam felfogni, hogy hónapokig nem tudok majd lábra állni. Szörnyű ebbe bele gondolni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem is egy ember támogat. Ott vannak a szüleim, az öcsém, Nath és Lea. Valamint Harry, akiről még mindig nem tudok semmit. Próbáltam elképzelni, vajon milyen lehet. Nekem viszont nem számítana, ha egy stréber és esetleg csúnya srác lenne. Mellettem volt a legnehezebb éjszakákon úgy, hogy semmit sem tud rólam. Itt volt, amikor már senki és engem most csak ez érdekel. Viszont könnyedén megtörténhet, hogy nem lesz rá többé alkalmam, hogy nyugtató hangját hallgassam. Előfordulhat, hogy már soha nem érzem puha kezét és nem marad tőle másom, csak egy nyaklánc. Sírásom nem csillapodott, mivel arra gondoltam, talán sohasem ismerem meg őt. Ennek érdekében próbáltam nem rá gondolni, nem akartam, hogy valami bajom legyen, esetleg belázasodjak, vagy infúzióra kössenek.
Mély levegővétellel próbáltam magam nyugtatni és arra gondoltam, hogy pár nap múlva végre haza mehetek. Viszont ez sem sokat segített. Csupán annyit, hogy alábbhagyott a sírásom. Egész este nem aludtam semmit. A gondolataimba merülve töltöttem az éjszakát. Sírtam és folyamatosan Harryn gondolkoztam, miközben a tőle kapott nyakláncot nézegettem.

Luke*

Mindenki szívéről hatalmas kő esett le, amikor Tori végre magához tért. Anya sírt is örömében. Nem tudtam elönteni, Tori szeme a boldogságtól, vagy a fájdalomtól könnyes, de valószínűleg kicsit mindkettő. Furcsa volt az ébredése, az orvos szerint is. Minden bizonnyal az állt a fájdalom hátterében, hogy rengeteg zúzódás most kezdett el neki ténylegesen fájni, a gyógyszerek hatása pedig elkezdett gyengülni.  
Szörnyű volt őt kómában látni és most sem a legfelemelőbb érzés rá nézni. Azt hiszem a leginkább az esik majd nehezére, hogy megbirkózzon a sajnálkozó szempárokkal. Sosem szerette, ha valaki sajnálta. Eddig mindig ő volt az állandóan mosolygós lány, annak ellenére, hogy anyával szinte folyamatosan veszekedtek. Ezek után pedig elképzelésem sincs, hogy fog viselkedni.
-Jól vagy? - emelte kezét vállamra anya
-Persze. - mondtam kissé bizonytalanul 
Miután haza értünk, mindannyian lefeküdtünk kicsit pihenni. A nagyi mindenképp be akart menni Torihoz, de megbeszéltük, hogy majd reggel bemegyünk együtt, amikor átszállítják. 
Örültem, hogy a nagyiék itt vannak, de néha megfojtott a törődésével. 
Figyelmem az ajtómat érő kopogás felé emeltem, majd beinvitáltam az illetőt.
-Szia. - nyitott be Lea
-Szia. - erőltettem mosolyt az arcomra
Besétált, majd leült elém törökülésben.
-Tudom, mindenki arra kíváncsi mi van Torival és ezt nem most nem rosszindulatból mondom, mert engem is nagyon érdekel. De te hogy vagy? - kérdezte őszintén
-Pocsékul. - sóhajtottam nagyot - De majd csak átvészelem valahogy.
-Ha bármiben kell segítség itt vagyok, ahogy Nath is.
-Köszönöm. - hálálkodtam - És te hogy érzed magad?
-Rettentő nehéz. Az utcán minden ismerősünk megkérdezi, hogy mi van vele. Tudod milyen szörnyű elmesélni, hogy végig nézted, ahogy elütik a barátnődet? - tört ki könnyek közt - Hülye vagyok, persze, hogy tudod, hisz a nővéred. 
-Héé, Lea, nyugi. - vettem tenyereim közé kezeit
Vett egy mély levegőt, majd próbált lenyugodni.
-Sírj, csak ne beszélj. Nem akarom, hogy valami bajod legyen.
Ekkor zokogni kezdett. Közelebb húzódtam hozzá és megöleltem. Mindig közel álltunk egymáshoz, hisz sokat volt itt és már nem egyszer beszélgettünk. Őrült személy volt, de ez tetszett benne a legjobban. Viszont fiatalabb vagyok, és kétlem, hogy többnek tekintene a barátnője öccsénél. 
Hosszú percekig sírt a karjaim közt, mígnem hirtelen felegyenesedett és törölgetni kezdte a szemeit.
-Haza kísérlek. - jelentettem ki
-Nem kell, megleszek. - ellenkezett
-Nem kérdés volt. - mosolyodtam el
-Köszönöm. - sóhajtott nagyot
Szóltam a szüleimnek, hogy nemsokára jövök, majd elindultunk. Nem lakik messze, de így sokkal nyugodtabb voltam. Tudtam, hogy épségen haza ér és nem csinál semmi őrültséget.
-Sajnálom, hogy így kiborultam. - kért elnézést
-Most mindenkinek nehéz, szóval hidd el, ezért nem kell bocsánatot kérned. - mondtam megértően
-Tudod, nem ilyennek ismertelek. - mondta elismerően - Erős vagy.
-Én sem ilyennek ismertelek. Nem hittem, hogy szoktál sírni. Mindig olyan vidám vagy.
-Többet sírok, mint hinnéd. - mondta kissé letörten
-Attól tartok, Tori is többet fog, mint gondolnánk. - mondtam aggódva
-Tori is rendkívül erős, ezzel szerintem nem lesz baj. Tény, hogy néha sírni fog, de ez érthető.
-Igen, de nem akarom, hogy magában tartsa. Sosem sír előttünk és ez nem jó.
-Hidd el, meg fog nyílni. - mondta magabiztosan
-Remélem. - sóhajtottam nagyot
Elkísértem Leát az ajtóig, majd megvártam, míg előkeresi a kulcsot. Ahogy elfordította a zárat és kész volt elmenni, nem bírtam tovább.
-Lea. - szólítottam meg
Érdeklődő arckifejezéssel megfordult én pedig felé léptem. Arcát kezeim közé fogtam, majd hosszú csókot leheltem ajkaira.

Harry* 

Alig várom, hogy végre megint Londonban lehessünk. Persze imádom a közönségünket és a fellépéseket, de szeretném meglátogatni Victoriát. Tudni akarom, mi van vele. Lehet, hogy még mindig kómában van. Ennek tudom, nem kellene örülnöm és nem is örülnék neki, de, ha felkel és hamarabb kiengedik, minthogy újra bemehetnék hozzá, azt nem tudnám feldolgozni. Ha nem is beszélhetnék vele, legalább látni szeretném, hogy már jobban érzi magát. 
-Kész vagy? - nyitott be Liam
-Persze. - álltam fel
Ez lesz az utolsó koncertünk, holnap reggel visszarepülünk Londonba. 
-Hogy vagy? - kérdezte Zayn a színpadra sétálás közepette
Arcomra felfestettem azt a hatalmas műmosolyt, amit az elmúlt három napban, majd a rajongókra nézve integetni kezdtem. Zayn követte a mozdulatsorom, mindeközben a közönség egyre hangosabb lett.
-Fogjuk rá. - vontam vállat - Jobban érdekel most, hogy mi van vele.
-Elhiszem. - veregetett vállba - Kitartás, már csak egy nap.
Egy mosolynak nem mondható, de hálaként szolgáló szájhúzást eresztettem felé. Lassan én is csatlakoztam a többiekhez, akik kicsit előrébb jutottak, míg Zayn és én váltottunk néhány szót. 
A hangulat megint csak fergeteges volt, ahogy minden más koncerten. Még mindig hihetetlen, hogy eljutottunk eddig. Nem hiába mondják ránk, hogy az a banda vagyunk, akik elveszítették az X-Faktor, helyette pedig megnyerték a világot. Fantasztikus érzés tudni, hogy felnéznek rád. Viszont hiába mindez, ha nem lehetek felhőtlenül boldog. Hisz nem mehettem be Victoriához, csak úgy, hogy megbizonyosodtam róla, hogy senki nem fogja tovább kürtölni. 
Nem a legfelemelőbb érzés, amikor azért nem kerülhetsz közel valakihez, mert félsz attól, hogy a média a nyakára akad. Vagy mert attól tartasz, hogy a rajongók támadni fogják és ezért elhagy. Mindez azért, mert híres vagy. Szóval, ugyanúgy, ahogy mindennek van jó oldala, mindennek van rossz is.
-Mi van veled? - lépett mellém Niall aggódó tekintettel
-Semmi. - füllentettem
-Biztos? Olyan, mintha nem is itt járnál.
-Nyugi, semmi bajom. - nyugtatgattam
 Pedig valóban nem a koncerten voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy holnap újra láthatom Victoriát.

Minden perc egy órának tűnt a repülőgépen ülve. A srácok még mindig nem tudnak semmit, Zaynt leszámítva. Nemsokára haza érünk és nem érdekel, hogy mennyire fáradt vagyok, látni szeretném őt.  
Ha viszont a srácok nem fogják megérteni, hogy miatta késtem és miatta vagyok mostanság ennyire figyelmetlen, nem tudom mihez fogok kezdeni. Igaz, erre kicsi az esély, de minden eshetőséget számba kell vennem. Soha nem vártam még ennyire, hogy haza érjünk. Mindenki azonnal haza ment, hogy pihenjen. Én viszont csak lepakoltam a cuccaimat a szobámba és indultam is a kórházba.
-Hova mész? - állított meg Louis
-Most nem érek rá. - mondtam sietősen - Később mindent elmondok, de most mennem kell.
Vissza sem néztem, kirohantam az ajtón. Fogtam egy taxit, amit azonnal a kórház felé irányítottam. Nagyon remélem, hogy senki nincs bent nála és betudok menni hozzá. Annyira jó lenne már tenyereim közé zárni apró kezét és nyugtató puszikkal hinteni.
Ahogy megérkeztünk az úti célhoz, a taxis kezébe nyomtam a pénzt, majd azonnal a recepcióra rohantam.
-Jó estét. - üdvözöltem a nővért - Victoria Reed-hez jöttem.
Türelemre intett, majd a számítógéphez fordult. Bepötyögött valamit, majd néhány pillanattal később felém fordult.
-Sajnálom, nincs ilyen beteg a nyilvántartásunkban.

05.fejezet - A nyaklánc

HelloEmberek!Nagyon örültem, hogy az előző rész is ennyire tetszett és a pipák száma is növekedett. Remélem most is meg lesztek elégedve velem és aktívan kommenteltek és pipáltok. Jó olvasást!:)

Harry*

-Szia. - léptem be a kórterembe
Óvatosan bezártam magam mögött az ajtót, majd elfoglaltam helyem a széken. Apró kézfejét tenyereim közé zártam. 
-Van egy rossz hírem. - mondtam bánkódva - Néhány napra el kell mennem, de ígérem sietek vissza és mindent bepótolunk. Hidd el, szívesebben maradnék itt veled, de nem tehetek mást. De most itt vagyok. - mondtam nyugtatóan
Apró puszikkal hintettem be tenyereim közé zárt kezét, de a gépek ennek ellenére is csipogással jelezték, hogy szíve gyorsabban ver.
-Adok valamit, hogy addig is itt legyek veled.
Lassan elengedtem kezét, majd felálltam. Levettem a nyakláncom, aminek medálja egy papírrepülőt ábrázolt és kézbe fogtam. Nem akartam azzal vacakolni, hogy a nyakába akasztom, így lazán rátekertem a csuklójára és összecsatoltam. Hirtelen ötlettől fogva énekelni kezdtem neki, hogy tudja, bármi történjék, visszafogok jönni hozzá.
-I don't even care if I know you. I'll be coming back, I'll be coming back for you one day. - énekeltem 
át Example és Calvin Harris közös dalát - Ezért még biztos visszajövök.
Visszasétáltam az ágy másik oldalára, majd megfogtam a kezét. Ahogy rá pillantottam, elmosolyodtam. Végig simítottam arcán, majd egy puszit nyomtam a homlokára.
-Mennem kell, de ígérem sietek vissza. - mondtam nehezen
Mosolyogva hagytam ott, pedig nem akartam. Legszívesebben mellette maradtam volna addig, míg fel nem ébred. Rettentő sokáig tartott elhagynom a kórházat. Minden lépésnél egyre inkább vissza akartam menni. El sem hiszem, hogy ez történt. Bejárok a kórházba egy lányhoz, akiről semmit sem tudok. Gondolatmenetemet a telefonon csörgése zavarta meg, amint beültem az autóba. Felvettem, majd elindultam.
-Hallgatlak. - szóltam bele rögtön a zöld gomb megnyomását követően
-Merre vagy? Rád várunk. - hallottam meg Louis kissé türelmetlen hangját
-Jövök már, nyugi. Tíz perc és ott vagyok.
Lecsaptam a telefont, majd tovább vezettem. 
Végül a tíz percből lett bő negyed óra. Mindenki türelmetlenkedve állt a magángépünknél, amikor megérkeztem. Fáradtak voltak, ebből kifolyólag megértem, hogy dühösek rám, de ez a tíz perc nem a világvége. Elvégre nem késünk el sehonnan. 

Ahogy megérkeztünk Houstonba, tudatosult bennem, hogy három éjszakán át nem fogom őt látni. Már programmá vált, hogy bemegyek hozzá, mesélek neki kicsit, és eljövök. Lehet, hogy legtöbbször már aludt és semmit sem hallott, de nem izgat. Csak bent akarok lenni vele és fogni a kezét. Ott akarok lenni, amikor felébred. Szeretném, hogy engem lásson meg elsőnek. Lehet, hogy önző kérés, de ez az egyetlen vágyam jelenleg. Azt leszámítva, hogy mellette szeretnék lenni most is. 
-Hol a fenében voltál? - vont kérdőre Zayn
-Azóta, hogy megjöttünk, nem mozdultam el innen. - néztem körbe az ágyon
-Azelőtt, hogy elindultunk. - fejtette ki
Nos, erre nem készültem fel, ugyanis nem hittem, hogy ilyen sokáig tart majd elköszönnöm Victoriától. Ötletem nem volt, mit kellene mondanom. Végül is, a srácokkal mindent megbeszélek, remélem véletlenül sem fogják kikotyogni senkinek. 
-Elmondom, de ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el. - kértem meg
-Kezdesz megijeszteni. - viccelődött
-Most komolyan. - nevettem
-Persze, tudod, hogy bízhatsz bennem.
-Emlékszel Josh bulijára?
-Nem igazán. - húzta a száját - Az első néhány kör megvan, de utána teljes képszakadás.
-Nem, még azelőtt, hogy odaértünk. Bementem egy kávéért a Relax-be. Ez még rémlik?
-Oh, igen. - mondta kis gondolkozás után - Akkor szívesen felképeltelek volna.
-Tudom, nem csak te. - nevettem - Szóval bementem és míg vártam a kávém, a színpadra pillantottam. Megláttam egy vörös hajú lányt. Mivel siettünk és ő még énekelt, nem tudtam leszólítani. A részeg Josh tanácsára viszont nem sokkal később újra elmentem a kávézóhoz. Addigra viszont az utca le lett zárva.
-Valami baleset volt, nem? - kezdte kapisgálni a dolgot
-De. - bólintottam nagyot - Mint az később kiderült, azt a vörös hajú lányt ütötték el, akivel beszélni akartam, de akkor ezt még nem tudtam.
-Jézusom. - rémült meg - Túl élte?
-Igen, szerencsére. Ezután nem sokkal Niall behívott minket Theo születése miatt. Lementem neki egy kávéért. - folytattam a sztorit
-Oda voltál egy ideig. - mondta gyanakvóan
-Igen, okom is van rá. A lépcső fordulóval szemben megláttam a kórteremben a vörös hajú lányt. Én csak ekkor jöttem rá, hogy ő volt az áldozat. A döbbenettől elejtettem a kávét így le kellett mennem másikért, ezért tartott sokáig, de ez most lényegtelen. - hadartam az utolsó szavakat - Akkor este visszamentem a kórházba, de nem engedtek be. 
-Várj, akkor nem is bárba mentél esténként, hanem a kórházba? - esett le neki a történet
-Pontosan. Te egy zseni vagy. - csaptam össze a tenyerem
-De órákon át ott voltál?
-Nem, eleinte csak arra a fél órára, míg az öccse és az anyja hazamentek. Aztán beengedtek hozzá és nem vettem észre, milyen régóta mesélek neki. - mosolyodtam el - Ki kellett venni az egyik veséjét, megrepedt két csigolyája, eltört a kulcscsontja és beverte a fejét, aminek következtében komába került.
-Várj, akkor bementél hozzá és beszéltél neki? - hitetlenkedett - És ha nem is hall téged?
-Az sem érdekelne, de egyébként hall. - mondtam mosolyogva - Első alkalommal, amikor bent voltam, megszorította a kezem.
Zayn arcára széles mosoly húzódott, örültem, hogy ezt kiadtam magamból. Már csak a többiekkel kell megértetnem, hogy ezt senkinek nem adhatják tovább.
-Miért akarod titkolni ezt az egészet?
-Ezt még kérdezed? - förmedtem rá - Ha bárki megtudná, nem lenne egy nyugodt percük sem. Nem akarom, hogy miattam a média felbolygassa az életüket, van így is elég bajuk.
-Igaz, de ez így sokkal nehezebb lesz.
-Tudom. - sóhajtottam nagyot

-Kész vagytok? - nyitott be Paul
-Jövünk, egy pillanat. - intette türelemre Liam
Lou még az utolsó simításokat végezte Zayn haján, aki csak azután állt fel a székből, hogy alaposan szemügyre vette magát. Az ajtó hiába volt zárva, a fülsüketítő sikongás behallatszott. Imádom ezt csinálni, de a rajongók néha kiakasztanak. Szörnyű, hogy egy perc nyugtunk sincs, mindig tudnak minden lépésünkről. Arról nem is beszélve, mennyi pletyka üti fel a fejét. Rengetegszer eljátszok a gondolattal, mi lett volna, ha nem juttatnak tovább a bandával. Olyan sok kérdésre nem kapok így választ. Sosem tudom meg, mi lettem volna, ha nem alakul meg a banda. Sosem tudom meg, hány híres emberrel találkoztam volna csak úgy véletlen. Vagy például azt sem tudom meg most már soha, ki kedvel őszintén azért, aki vagyok, és ki azért, aki nem vagyok. 
Hisz nem vagyok egy felvágós sztár, aki mindig a figyelem középpontjában szeretne lenni. Én legalábbis nem érzem, hogy az lennék. Rengeteg ember van a családomon, és a bandatagokon kívül, akik őszintén kedvelnek azért, aki vagyok, de mégiscsak benne van a pakliban, hogy talán közrejátszik az egészben az, hogy híres vagyok. 
Ahogy felszaladtunk a színpadra, a közönség egyre hangosabban kántálta a nevünket. Egymás szavaiba vágtak, érthetetlen volt, ki mit mond. Nekünk viszont ez volt az álmunk. Újabb telt házas koncert. Fantasztikus rajongótáborunk van. A színpadon általában mindig kikapcsol az agyam, nem gondolkodok, csak énekelek. Ez ma este viszont valahogy mégsem sikerült. A dalok közti szünetekben azon aggódtam, hogy Victoria talán felébredt. Nem is ez zavar a legjobban, hanem az, hogy nem akar majd látni. Nagyon remélem, hogy lesz alkalmam legalább még egyszer találkozni vele.

Tori* 

-Szia, kincsem. - hallottam meg anya nyugodt hangját - Van egy meglepetésünk.
Néhány másodpercig csend lepte be a szobát, majd éreztem, ahogy egy kéz végig simít a hajamon és egy puszit nyom a homlokomra. Azonnal felismertem apa kezét. Ettől rettentő boldog lettem. Az viszont elkeserített, hogy erről a homlokpusziról eszembe jutott Harry. 
-Szia, drágám. - köszön utólag apa - Jöttem, amint tudtam, de lemaradtam az utolsó járatról, így várnom kellett. 
Mondtam volna, hogy semmi gond, de nem tudtam. Még mindig őrjítő ez a tehetetlenség. Hiába volt bent velem apa is, akit már hónapok óta csak képernyőn keresztül láttam, nem tudtam arra figyelni, amit mond. Azóta, hogy Harry elment, csak az jár a fejemben, hogy hol lehet. Ami viszont fontosabb, hogy mikor jön vissza. Igaz, mindennap bejönnek hozzám anyáék, a nagyiék, és ha idejük engedni, Lea és Nath is. Ez viszont más, hisz őket régóta ismerem. Harryről viszont a nevén kívül semmit sem tudok és meg akarom őt ismerni. Tudni akarom, miért áldozza rám az idejét, és hogy mit akar tőlem. Ezt viszont nem tudom addig kideríteni, míg fel nem ébredek és be nem jön hozzám. Gőzöm sincs, mi lesz, ha felébredek, és azelőtt engednének haza, hogy újra bejönne hozzánm. Hogy foogm megtalálni, ha csak a nevét tudom? Igaz, eddig minden vágyam az volt, hogy végre felébredek, de addig nem akarok, míg Ő nincs mellettem. Vagyis ez nem teljesen igaz. Még mindig fel akarok ébredni, akár ebben a percben is. Csak azt akarom, hogy mielőtt elhagyom a kórházat, találkozhassak vele. Ha nem is lenne rá esélyem, hogy beszéljünk, legalább had vethessek rá egy pillantást. Már tényleg beleőrülök abba, hogy elképzelésem sincs a kinézetét illetően. 
-Bocsi, a késésért, volt egy kis dugó. - hallottam meg Lea sietős hangját
Megnyugodtam, hogy nem kell csak azt hallgatom, ahogy anya és apa beszélgetnek. Nagyon szeretem őket, de mégiscsak kellemesebb velem egykoruakkal beszélgetni. Anya amúgy se tud, csak a munkájáról tásalogni, amihez én viszont nem igazán értek. Úgy hallottam Lea és Nath is üdvözölte aput, majd kérdezgettek tőle, milyen volt ezúttal a misszió. Apa leklesen válaszolgatott, minden kíváncsiságukat kielégítette. Luke nagyon csendben volt, de nem tudtam rá kérdezni, hogy mire fel ez a hallgatagság. Abban sem voltam már biztos, hogy még ben van egyáltalán. 
Éreztem, ahogy valaki megfogja a csuklóm, majd piszkálni kezdi a kapott nyakláncot. Vagyisazt hiszem nyakláncot kaptam Harrytől. Gőzöm sem volt, ki látta meg, de volt egy olyan érzésem, hogy az öcsém az.
-A nyakláncot mióta hordják csuklóra tekerve? - hallottam meg Luke hangját
Fáradt volt és rekedt. Vagy lebetegedett, vagy nem túl sokat aludt az éjjel. Szerettem volna mellette lenni, de nem tudtam. Nem tudtam őt úgy támogatni, ahogy ő engem és ez bántott. Sok minden bántott jelenleg. Nem tudtam azok mellett lenni, akik mellettem. Nem tudom elmondani nekik, mennyire szeretem őket és nem tudom megköszönni nekik mindazt, amit értem tettek. Lehet nem is lesz már rá alkalmam, hisz ki tudja, mikor ébredek fel. Vagy, hogy fel fogok-e egyáltalán. Ez még sosem foglalkoztatott ennyire. Tény, hogy mindennap elgondolkozok rajta, de ennyire még nem tettem. Azóta, hogy Harry nem látogat, folyton ez jár a fejemben. Hogy talán sosem tudom meg, ki is ő, és miért jár be hozzám.
-Vegyétek le róla, nehogy baj legyen belőle. - szólalt fel anya
Nem akartam, hogy leszedjék rólam az egyetlen dolgot, ami megmaradt Harrytől. Ahogy Luke a láncért nyúlt, hátam ívbe feszült. Minden fájdalom, amit eddig nem éreztem, úgy hasított belém, mint még soha. A szemem könnyezni kezdett, kezeim ökölbe szorultak. Anya idegesen rohant orvos után, én pedig néhány perc múlva kaptam egy injekciót, feltételezem fájdalom csillapító, vagy nyugtató lehetett. Ahogy testem ismét visszahelyeztem az ágyra, fel sem tűnt, hogy mozgok. Szemeimet kinyitottam, és rögtön azután, hogy megpillantottam a fehér mennyezetet, az örömtől könnybe lábadtak szemeim.

04.fejezet - Fájó búcsú

Sziasztok! Nagyon örültem az előző részhez írt kommenteknek és a pipáknak is. Nehogy abba hagyjátok nekem, legyetek ugyanilyen aktívak továbbra is.:D Kaptam egy díjat is, amit nagyon köszönök a legőrültebb nőnek a világon.:* 

Harry*

-Bemehet hozzá. - mondta széles mosollyal
-Komolyan?- hitetlenkedtem - Köszönöm.
Besétálhattam volna hozzá, de nem tettem. Nem tudtam csak úgy bemenni. Féltem, hogy túl sokáig maradok, és előbb visszaérnek, minthogy elmennék.
-Elnézést. - léptem a pulthoz - Van beírva valaki ma estére?
-Nincs, senki sem megy be hozzá ma éjszaka.
-Köszönöm. - hálálkodtam
Mély levegőt vettem, majd végül nehezen, de besétáltam. Pár percig csak álltam az ágya mellet, majd kihúztam alóla a széket és leültem. Gőzöm sem volt mit mondjak. Óvatosan megfogtam a kezét,majd megnéztem a csuklóján heverő szalagot. Victoria Reed állt rajta. Elmosolyodtam a neve leolvasása közben.
-Ha tudnád, hogy bent vagyok, biztos őrültnek hinnél. - nevettem magamon - Hisz a nevedet most tudtam meg és eddig minden este eljöttem és bámultalak az ajtóból. Tudom, nem gyakran csinálnak ilyet a normális emberek. Ha azt is tudnád, hogy beszélek hozzád, még őrültebbnek hinnél. Nem válaszolsz, sőt, még csak nem is hallasz, szóval ez lényegében olyan, mintha magamban beszélnék, de ez most valahogy nem izgat. Képzeld, a barátaim azt hiszik bárban vagyok, mert nem akartam, hogy megtudják, hozzád jövök. Nem azért, mert szégyellem, vagy valami, de ez így mindenkinek jobb. Hosszú történet, és felesleges elmagyaráznom, mert úgy sem fogsz rá emlékezni. Ahogy arra sem, hogy itt vagyok. Őszintén szólva gőzöm sincs mit csinálok itt. Bejöttem egy lányhoz, akit nem is ismerek és beszélek neki, miközben ő sem tud rólam semmit. Azt hiszem megőrültem.
Miközben beszéltem, a karján lévő szalagot tanulmányoztam. Eközben nem tudtam nem megfogni a kezét és úgy mondani a szavakat, amik csak úgy dőltek belőlem. Egyre többet beszéltem, és amikor el akartam húzni a kezem, hogy megnézzem hány óra van, Victoria gyengén, de érezhetően megszorította. A szívem egyre hevesebben dobogott az izgalomtól, abban reménykedtem, hogy felébred. Csak ajkaimhoz emeltem puha kezét, majd egy puszit leheltem rá.
-Azonnal jövök. - mondtam mosolyogva
Lassan kisétáltam a kórteremből a pulthoz, hogy megtudjam, Victoria pontosan milyen sérüléseket szerzett az ütközés során és megkérdezzem, normális-e, ha kómában van és mozgatja a kezét.
-Elnézést, segítene? - hívtam oda a nővért
-Mit szeretne? - lépett hozzám
-Victoria, kómában van, igaz? - kérdeztem, mire aprót bólintott - Normális, ha megtudta szorítani a kezem?
-Megszorította? Mutassa milyen erősen. - nyújtotta felém a kezét
-Nem túl erősen, talán valahogy így. - mutattam meg
-Ennyit szeretett volna, vagy segíthetek még valamiben? - kérdezte sietősen
-Nem egészen. Azt megtudhatom, hogy mi történt vele pontosan azon kívül, hogy kómában van?
-Sajnálom, de ebben nem segíthetek. Most, ha megbocsát, szólnom kell a főorvosnak. - mondta sietősen
Kicsit csalódottan visszamentem a kórterembe, majd visszaültem a székre. Újra tenyerem közé fogtam kezét, majd végig simítottam ujjpercein.
-Itt vagyok. A nővér nem akarja elárulni mi történt veled. - mondtam kicsit dühösen - Persze, megértem, hogy nem adhatja ki bárkinek az infókat, de akkor is.
Mondatom végeztével fülemet az ajtó záródásának hangja ütötte meg. Vélhetőleg a főorvos sétált be rajta, maga mögött a nővérrel, akivel az imént beszéltem.
-Jó estét, Dr.Parks. - nyújtott kezet
-Harry Styles. - mutatkoztam be én is
-Az Ön kezét szorította meg Victoria?
-Igen. - mondtam határozottan
-Megtudná mutatni milyen erősen?
Kérésére az orvos kezét is megszorítottam körülbelül olyan gyengén, mint Victoria az enyémet.
-Kicsit szokatlan ugyan, de nem lehetetlen. Ez csak annyit jelent, hogy mindent hall maga körül, de képtelen kommunikálni, vagy a szorításnál bonyolultabb mozdulatot végrehajtani.
-Egyébként milyen sérüléseket szenvedett?
-Hmm..nézzük csak. - hajtott hátra egy lapot - Úgy látom van itt egy kulcscsonttörés, kisebb zúzódások, egy erős ütés a koponyán, ami a kómát okozta, valamint ki kellett venni az egyik veséjét. Oh, és úgy látom két csigolyája elég csúnyán megrepedt.
-Uramisten! - sóhajtoztam
El sem hiszem, hogy ennyi minden történt vele. Nagyon remélem, hogy hamarosan teljesen rendbe jön. Annyira örülnék, ha már végre hallhatnám a hangját.

Közel két órát töltöttem bent Victoriánál, de el kellett jönnöm, a nővér szerint így sem lett volna szabad beengednie, mivel nem szóltam előre, hogy este bent maradok. Így hát hazamentem, és egy kiadós fürdés után lementem TV-zni, mivel nem tudtam aludni. El sem hiszem, hogy ma bent voltam nála.
Lassan Louis is lebotorkált egy meglehetősen álmos arckifejezéssel.
-Te még nem alszol? - vont kérdőre, miközben a konyhába sétált
-Nemrég értem haza.
Egy pohár víz társaságában megállt a kanapé mellett, majd láttam, hogy valamit nagyon mondani akar. Erőlködő arckifejezése láttán arra következtettem, hogy nem jut eszébe semmi.
-Valamit mondani akartam, de fogalmam sincs, hogy mit. - nyögte ki végül
-Meg sem lepődök. - nevettem
-Megvan. - mondta megkönnyebbülve - Hétvégére Houstonba megyünk. Lesz két koncert és három interjú. Vagy három koncert és két interjú? - kérdezte magától bizonytalanul
-Houston? De hát az Texasban van. - fakadtam ki
-Igen, és? - értetlenkedett
-Mikor indulunk? 
-Pénteken. - mondta hosszas gondolkozás után
-Remek. - ironizáltam
Van még összesen öt napom arra, hogy bemenjek Victoriához és az sem biztos, hogy fél óránál tovább bent tudok majd lenni, hisz nagy esély van rá, hogy ott éjszakázik valaki. 
Mindig a legrosszabbkor kell elmennünk. Legszívesebben beteget jelentenék, de nem hagyhatom cserben a rajongókat, hisz, ha ők nem lennének, mi sem tartanánk itt.
Nagyon remélem, hogy legalább 2-3 nap sikerül bent maradnom vele éjszakára. 

Tori*

Azt az éjszakát sosem felejtem el. A fényszórók, a dudaszó és az az irgalmatlan fájdalom, ami azóta is átjárja a testem. Lövésem sincs mióta fekszem itt, de már nem egy-két napja, az biztos. Az első jó néhány alkalommal csak anyám jajveszékelését és sírását hallgattam. Viszont nem tudtam megmozdulni, hogy vigasztaljam, se megszólalni, hogy leállítsam. Sosem hittem, hogy egyszer Luke lesz az, aki ilyen éretten fog gondolkozni. Mindig próbálja anyát haza küldeni, de sosem sikerül neki. Azt hiszik nem hallom őket, de ez nem igaz. Minden szót tisztán hallok, csak képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár beszélni. Nos, azt hiszem ezért hívják kómának. Néha, amikor anya hazament, Luke pedig bent maradt, nem tudtam volna megmondani, hogy tényleg az én öcsémet hallom-e. Eddig csak ült a számítógép előtt és fel sem állt, míg ki nem kellett mennie a mosdóba, vagy éhes nem lett. Most viszont ő a családfő, hisz hallottam, hogy apát még nem tudják hazahozni, majd csak a következő katonákat szállító járattal, ami nem ezen a héten indul. Luke mindig mesélt arról, milyen makacs anya, és hogy mennyi mindent tesz mostanság. Nagyon büszke vagyok rá, de sajnálom, hogy ennek az egésznek az az ára, hogy kómában fekszem és valószínűleg hónapokig nem is fogok mást csinálni. A vállam nagyon fáj a kulcscsonttörés miatt, és minden más egyéb testrészem. A lábaimat leszámítva, mivel azokat nem érzem. De képtelen vagyok sírni, vagy ordítani, pedig szívesen megtenném.
Azután, hogy a nagyiék is bejöttek néhány órára, sikerült rávenniük anyát, hogy otthon aludjon, végre. Aggódom érte, mert sosem bírta az éjszakázást.
Miután ők elhagyták a kórházat, kis idő elteltével ismét az ajtó csapódására figyeltem fel. Azt hittem a nővér, vagy a főorvos jött be, de nem így volt. Csak szótlanul besétált, és pár percig nem is halottam semmit. Aztán kihúzta a széket, és helyet foglalt. Gyengén megemelte a kezem, minden bizonnyal a szalagot tanulmányozta, amit rám tettek. Voltam már kórházban, tudom, hogy erre a nevet és néhány adatot írnak még.
-Ha tudnád, hogy bent vagyok, biztos őrültnek hinnél. - nevetett hitetlenkedve
Lövésem sem volt róla, ki ő, még csak nem is volt ismerős a hangja.
-Hisz a nevedet most tudtam meg és eddig minden este eljöttem és bámultalak az ajtóból. - folytatta a történetét - Tudom, nem gyakran csinálnak ilyet a normális emberek.
Nos, mi tagadás, ebben igaza van. Szerintem a teljesen ép elméjű emberek nem bámulnak másokat egy ajtó mögül. De ez most nem izgat, csak meg akarom tudni, hogy ki ő. Feltételezem nem azért jött be, mert kényszerítették és nem azért bámult az elmúlt napokban, mert nem volt jobb dolga.
-Ha azt is tudnád, hogy beszélek hozzád, még őrültebbnek hinnél. Nem válaszolsz, sőt, még csak nem is hallasz, szóval ez lényegében olyan, mintha magamban beszélnék, de ez most valahogy nem izgat.
Ebben nagyon is téved, mert minden szót hallok. De erről mégis hogy a fenébe adjak jelet, ha még pislogni sem tudok? Meg fogok bolondulni.
-Képzeld, a barátaim azt hiszik bárban vagyok, mert nem akartam, hogy megtudják, hozzád jövök. Nem azért, mert szégyellem, vagy valami, de ez így mindenkinek jobb. Hosszú történet, és felesleges elmagyaráznom, mert úgy sem fogsz rá emlékezni. Ahogy arra sem, hogy itt vagyok.
Dehogynem, mindenre emlékszek, ami itt történik. Vagyis, amit hallok. Tudom, hogy Lea és Nathan is be akartak jönni, de csak közeli családtagokat engedhetnek be. Viszont akkor nem értem, hogy ő mit keres itt. Családtag lenne? De, ha közeli, akkor miért nem emlékszem a hangjára? Luke sokkal vékonyabb hangon, apa pedig ennél mélyebb és rekedtesebb hangon beszél.
-Őszintén szólva gőzöm sincs mit csinálok itt. Bejöttem egy lányhoz, akit nem is ismerek és beszélek neki, miközben ő sem tud rólam semmit. Azt hiszem megőrültem.
Igen, szerintem ezzel nem vagy egyedül. Én is kezdem úgy érezni, hogy megőrülök, ha még egy napot így kell itt töltenem. 
Éreztem, ahogy kezét maga felé kezdte el húzni, de nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy itt hagyjon anélkül, hogy bármit megtudhatnék róla. Még csak a nevét sem tudom. Igaz, ez kevés lenne ahhoz, hogy megtaláljam, de több, mint a semmi.
Minden erőmet összeszedtem, és rettentő gyengén, de sikerült megszorítanom a kezét. Már csak abban reménykedek, hogy ezt ő is észre vette.
Óvatosan a levegőbe emelte a kezem, majd valami puha érintette azt. Azonnal leesett, hogy ajkaival finom puszit lehelt rá, majd lassan visszahelyeztem mellém.
-Azonnal jövök. - suttogta mély hangján
Hosszú óráknak tűntek azok a percek, míg távol volt. Fogalmam sincs hová ment, biztos leugrott egy kávéért, vagy hasonló. Bízom benne, hogy nem hagyott itt.
-Itt vagyok. - ez a mondat nyugtatólag hatott rám - A nővér nem akarja elárulni mi történt veled. - zsörtölődött - Persze, megértem, hogy nem adhatja ki bárkinek az infókat, de akkor is.
Újra elfoglalta a helyét a széken, majd nyugalmat jelentő tenyerei közé zárta kézfejem. Ezután ajtócsapódásra figyeltem fel, ő pedig hirtelen elengedte a kezem.
-Jó estét, Dr.Parks. - hallottam meg az orvos hangját
-Harry...- tudatta vele a nevét
Fenébe! Nem értettem a vezetéknevét, mert a nővér visszatolta a széket a helyére. Miért nem lehetett ott hagyni? Még úgy is visszaül rá.
-Az Ön kezét szorította meg Victoria?
Ezek szerint nem kávéért ment, hanem az orvoshoz. 
-Igen. - válaszolt magabiztosan
-Megtudná mutatni milyen erősen? - kérte az orvos
Ezután egy kis ideig csend lepte be a szobát, gondolom megmutatta a silány szorításom erősségét.
-Kicsit szokatlan ugyan, de nem lehetetlen. Ez csak annyit jelent, hogy mindent hall maga körül, de képtelen kommunikálni, vagy a szorításnál bonyolultabb mozdulatot végrehajtani. - állapította meg az orvos
Igaz, én ezzel csak maradásra akartam őt bírni, de sokkal jobban sült el a dolog, mint vártam. Végre tudják, hogy mindent hallok.
-Egyébként milyen sérüléseket szenvedett? - érdeklődött Harry
-Hmm..nézzük csak. - mondta hosszan az orvos - Úgy látom van itt egy kulcscsonttörés, kisebb zúzódások, egy erős ütés a koponyán, ami a kómát okozta, valamint ki kellett venni az egyik veséjét. Oh, és úgy látom két csigolyája elég csúnyán megrepedt. - egészítette ki
-Uramisten! - szörnyülködött Harry
Az orvos elvégzett néhány vizsgálatot, majd kiment újra egyedül hagyva Harryvel. Meg akartam tudni ki ő. Még csak a neve sem rémlett, nemhogy a hangja.

-Megjöttünk. - hallottam meg Luke hangját egy ajtócsapódás kíséretében
Néhány pillanattal később éreztem, ahogy anya megfogja a kezem és megpuszilja. Erről eszembe jutott az, amikor Harry tette ugyanezt. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem ez négy napja volt. Azóta is volt bent, de nem maradt sokáig.
-Apa holnap haza jön. - mondta boldogan Luke
Sokkal nyugodtabb lettem, tudtam, hogy anya is az lesz ezután. Nem fog annyit idegeskedni és Lukera sem hárul annyi minden. Anyát vigasztalja majd apa, kicsit pihenhet végre ő is. 
-Lea és Nath már úton vannak, azt mondták meglepetéssel étkeznek. 
Kicsit felcsigáztak, kíváncsi lettem mivel készültek. Az elmúlt napokban Lea és Nath is folyamatosan látogattak, rögtön azutáni délután, hogy Harry bent járt. Erről arra következtettem, hogy valószínűleg nem családtag, ha már a barátokat is beengedték hozzám. De ez csak még inkább az őrületbe kergetett, mert még mindig halvány fogalmam sincs róla, ki lehet. Így több eshetőség is van. Lehet egy idióta, aki esetleg szobát tévesztett. Lehet egy sorozatgyilkos, aki arra vár, hogy felkeljek és megöljön. Na jó, csak viccelek, de tényleg nagyon érdekel, hogy ki ő. Nem sok mindent árult még el magáról, csak arról szokott mesélni, hogy mennyire várja már, hogy felébredjek. Ezzel nincs egyedül.
-Sziasztok. - ütötte meg a fülem Nath hangja
Éreztem, ahogy ő is, majd Lea is puszit nyomnak az arcomra, ami iszonyat jól esett.
-Akkor jöhet a meglepetés? - kérdezte boldogan Lea
Pár pillanattal később gitár ütötte meg a fülem. Lea belekezdett az éneklésbe, Nath pedig vokálozott és úgy hallottam néha dobolt is a lábával. Katy Perry Firework című dalát énekelték. A hangjuk és a dal eszméletlenül megnyugtatott. Annyira örültem, hogy itt vannak velem. Valamiért mégis hiányérzetem volt. Hiányzott Harry védelmezően szorító keze. 

Anyát ismét csak nehéz volt rábeszélni arra, hogy haza menjen, de Luke meggyőzte, hogy én is és apa is biztos jobban örülne, ha kipihenné magát. Igaza volt. Még csak néhány perce hagyták el a kórházat, remélem, hogy Harry mindjárt itt lesz.
-Szia. - ütötte meg fülem mély hangja
Arcomon széles mosoly jelent volna meg, ha tudok mosolyogni. Az ajtó bezárása után leült, majd óvatosan megfogta a kezem, ahogy eddig minden este.
-Van egy rossz hírem. - mondta kissé csalódott hangon - Néhány napra el kell mennem, de ígérem sietek vissza és mindent bepótolunk. 
Ahogy kiejtette a szavakat és én lassan feldolgoztam azokat, elkeseredtem. Mégis hány napra kell elmennie és hova? 
-Hidd el, szívesebben maradnék itt veled, de nem tehetek mást. - mondta kedvtelenül - De most itt vagyok.
Nyomott néhány puszit a kézfejemre, amitől kicsit megnyugodtam, de a gép, amire rá voltam kötve, csipogással jelezte, hogy a szívem jóval gyorsabban ver, mint azelőtt, hogy bejött hozzám.
-Adok valamit, hogy addig is itt legyek veled.
Lassan elhúzta kezét, majd néhány pillanattal később a másik oldalon volt. Óvatosan megemelte a kezem a csuklómnál fogva, majd többször is rátekert valamit. Feltételezem nem karkötő volt, hisz ilyen vastag csuklója senkink sem lehet. Ötletem nem volt, milyen lehet, hisz nem tudtam kinyitni a szemem, de a testem kellemes bizsergés járta át, ahogy hozzám ért. Eközben pedig énekelt nekem. A dallamról azonnal felismertem Calvin Harris és Example közös dalát, hisz nagy rajongójuk vagyok. A dalt viszont Harry kicsit átköltötte.
-I don't even care if I know you. I'll be coming back, I'll be coming back for you one day. - énekelte néhány sor kihagyásával - Ezért még biztos visszajövök. - célzott a csuklómra tekert ékszerre
Visszasétált arra az oldalra, ahol ülni szokott, majd egyik kezével megfogta az enyémet. A másikkal végig simított az arcomon, majd egy hosszú puszit lehelt a homlokomra.
-Mennem kell, de ígérem, sietek vissza.

03.fejezet - Csak a kórterem előtt

HiEveryone! Meghoztam az új részt. Iszonyatosan örültem a kommenteknek, annak pedig még jobban, hogy kétszer annyian írtatok, mint az első részhez. Remélem ehhez is sokan kommenteltek majd. A helyesírási hibákért ne haragudjatok, de fáradt is vagyok és sietek. Javítom őket, amint tudom. Ne spóroljatok a karakterekkel, se a pipálásokkal. Jó olvasást!:)

Harry*

Kezemből kiesett a gondosan kavargatott kávé, amikor az ágyon megláttam Őt.
Hitetlenkedve pislogtam, képtelen voltam hinni a szememnek. A kórteremben minden bizonnyal a testvére és az édesanyja volt, háttal az ajtónak. A feje hiába volt bekötve, válláig érő vörös haja így is látszott. Békésen feküdt, bár nem lehetett túl nyugodt a sok gép és vezeték társaságában. Lesétáltam a büféhez még egy kávéért, miközben a látottakat próbáltam feldolgozni. 
-Elnézést, kérhetnék még egy kávét, és egy felmosót? Az első emeleti lépcsőkanyarban kiöntöttem az előzőt.
-Elintézem, kedveském. - mosolygott az idős hölgy
-Köszönöm. - hálálkodtam
Próbáltam nem a kórterembe figyelni, amikor ismét elhatároztam, hogy feljuttatom a kávét Niallnek, de nem sikerült. Még mindig nem tudtam elhinni. 
Amikor végre sikerült átadnom a még mindig izgatottam fel-alá járkáló bandatagnak a koffeines ital, leültem Liam mellé. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire lehetnek súlyosak a sérülései. Tudni akartam, hogy ki ütötte el, és hogy mikor jön rendbe. Érdekelt, hogy lesznek-e a maradandó sérülései. Meg akartam látogatni, de nem tehettem. Nem hagyhattam el Niallt, hisz a lánynak még a nevét sem tudom. Valószínűleg nem is tudtam volna besétálni a kórtermébe. Azt sem akartam, hogy a szülei, vagy bármely más családtagja meglásson. Azt hinnék, valami idióta vagyok, hisz nem is ismerem őt. Minden bizonnyal nem engednék, hogy látogassam, hisz azt sem tuják ki vagyok. Biztos azt hinnék, csak azért járok a kórházba, hogy ezzel is hírnevet szerezzek magamnak: "Harry Styles, a jótékonykodó sztár." Nem, nem akarom ezt látni a címlapokon. Ha esetleg meglátogatom, arról soha senki nem tudhat. Ha kiderülne, hogy bent jártam nála, a média szétszedné a családot. Nem lenne egy perc nyugtuk sem, ezt pedig nem hagyhatom. Nem tehetem tönkre őket, hisz így is van elég problémájuk láthatólag. De legalább egyszer mindenképp be akarok menni hozzá. 
Gondolatmenetemet egy kicsapódó ajtó zavarta meg, amin Greg széles mosollyal jött ki. Niall izgatottan felé sétált, és mi is epekedve vártuk a híreket.
-Fiú. - mondta büszkén
Niall a nyakába borult, eszméletlenül örült nekik. Mi is gratuláltunk, majd megnéztük a kicsit. Közös döntés alapján Theonak hívják. Mese szép baba, mindenki örült annak, hogy ő is és Denise is jól vannak.
Én viszont mindezek ellenére sem tudtam csak azon aggódni, vajon jó ötlet-e meglátogatnom Őt. 

Három nap telt el azóta, hogy megláttam Őt a kórházban. Nem voltan benne biztos, de amikor az anyja és vélhetőleg az öccse elhagyta a kórtermet, csak megálltam az ajtóban, és néztem őt. Aztán, amikor megkérdeztem, látogathatják-e, közölték velem, hogy csak nagyon közeli családtagok. Szóval nem mehettem be hozzá. Addig, míg vissza nem ért az édesanyja és az öccse, csak szó nélkül álltam az ajtónál és bámultam. Szerintem a nővérek kezdtek aggódni értem. De nem érdekelt. Azóta mindennap megtettem. Este, olyan kilenc óra körül mennek el egyszerre, úgy közel fél órára. Máskor néhány órára itt hagyják a másikat, gondolom azért, hogy aludjanak egy kicsit. Azóta, hogy megláttam itt, minden este bejövök. Komolyan mondom, nem ismerek magamra. Bánom ugyan, hogy nem mehetek be, de rá jöttem, hogy nem is lenne szabad ennél közelebb lennem hozzá. Ha belépek, az valahogy úgy is kitudódik, ezt viszont nem engedhetem. Ráadásul, mit mondhatnék neki? Hisz még csak a nevét sem tudom. 
Mégis itt állok, immáron harmadik napja. A srácok úgy tudják bárban vagyok, és nem is kell, hogy erről tudjanak. Minél kevesebben tudnak róla, annál kisebb az esélye annak, hogy kiderül. 
-Uram, segíthetek valamiben? - lépett hozzám az egyik nővér - Esetleg hozhatok valamit?
-Nem, köszönöm. - hálálkodtam
-Közeli hozzátartozó?
-Nem. - mondtam kissé csalódottan
-Akkor sajnálom, de még nem mehet be hozzá.
-Nem gond, nekem itt is jó. 
A nővér szó nélkül, és egy elég érdekes arckifejezéssel tovább állt, de éreztem, hogy még figyel. Nem hibáztatom, kissé őrültnek tűnhettem. Jelenleg viszont ez érdekelt a legkevésbé. 

Luke*

Már három napja, hogy Tori eszméletlenül fekszik a kórházban. Anya egy pillanatra sem akar elmozdulni mellőle, apát pedig nem tudják haza engedni, míg a következő haza tartó gép fel nem száll. Szóval még közel egy hét, mire haza ér. Rettenetesen nehéz anyát rávennem, hogy este haza menjünk és zuhanyozzon le. Alig tíz percig tart neki, azonnal visszamegy a kórházba. Kezdek aggódni érte. Persze, iszonyatosan félek én is, hisz a nővéremről van szó, de anya ezt teljesen másképp dolgozza fel. Ha sikerül rávennem, hogy haza menjen és aludjon, néhány órán belül ismét Tori ágya mellett ül, mert nem tud aludni. Rémálmai vannak, én pedig egyre jobban aggódom érte. Valakinek viszont muszáj tartani benne a lelket. Ez a valaki pedig mindenképp én vagyok, hisz apa nem tud még haza jönni. Ha minden igaz, a nagyiék ma érnek Londonba, Barcelonaból. Anyai ágon félig spanyolok vagyunk. A nagyiék, és néha anya is beszélt hozzánk spanyolul, de se én, se Tori nem tudunk egy értelmes mondatot kibökni. Ő általánosban és a gimiben is franciát tanul, ami nem megy neki a legjobban, de azért egész ügyesen el tud társalogni néhány dologról. 
Ahogy Tori ágya mellett, háttal ültünk az ajtónak, fülemet halk nesz zavarta meg. A hang irányába fordultam, ami az üvegajtó felől jött. Megérkeztek a nagyiék. 
-Sziasztok. - köszöntek egyszerre
Mindketten sajnálattal körbe ölelgettek minket, majd a a nagyi vázába helyezte a virágot. Leültem az ágy végére, átadva így a helyem a széken. A szomszédos, üres ágy alól kihúztam még egyet, így nagyapa is le tudott ülni.
-Hogy van? - nézte sajnálattal Torit a nagyi
Mivel anya nem volt épp beszédes állapotban, én nyitottam szólásra ajkaim, hogy közöljem a nagyiékkal a történteket.
-Kulcscsonttörése van, és valószínűleg hónapokig tolószékbe kényszerül. - foglaltam össze röviden
-Alszik? - suttogott nagyapa
-Igen, már három napja. - ironizáltam
Ebből leesett nekik, hogy Tori még mindig kómában van. Igaz, nekem egyedül nem sikerült, de a nagyiék segítségével rá tudtuk beszélni anyát, hogy a ma estét otthon töltse. Miután haza értünk, a nagyiék cuccát felvittem a vendégszobába, majd bekísértem anyát is, hogy aludjon. Magammal vittem az autó kulcsát a szobámba, valamint a ház kulcsot, miután gondosan bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy anya ilyen állapotban egyedül menjen bárhová. 

Harry* 

Elmúlt kilenc óra, így ismét elindultam a kórházba. A fiúk megint csak azt hiszik, hogy egy bárba tartok. Pontosabban csak Louis, mivel vele élek egy fedél alatt. Autóba ültem, majd elindultam. Mindig elgondolkozok rajta, vajon mi lenne, ha egyszer csak felébredne. Ha akkor kelne fel, amikor senki nincs a környéken, csak én. Vajon mit szólna hozzá? Biztos hülyének nézne, hisz semmit sem tudok róla.
-Óhajt valamit? - lépett mellém ismét a nővér
Ő már biztos elkönyvelt valami idiótának, aki minden este a vörös hajú lány kórterme előtt ácsorog, és nézi Őt.
-Nem, köszönöm. - hálálkodtam
Tovább állt, de láttam rajta, hogy nem szívesen hagy magamra. Csak álltam és néztem, ahogy fekszik. Másoknak ez unalmasnak tűnhet, de nekem nem volt az. Valamiért nem volt unalmas az, hogy csak álltam közel fél órán keresztül egy üvegajtónál és a kórteremben fekvő vörös hajú lányt néztem. Az idő hamar elment, pedig szívesen maradtam volna tovább is.
-Uram, várjon! - rohant utánam a nővér
Csak érdeklődve megfordultam, nem tudom, talán arra számítottam, hogy majd beenged. Viszont nem tudtam, hogy képes lennék-e csak úgy besétálni hozzá. Néhány másodperc leforgása alatt, míg az idősödő nővér utolért, sok minden megfordult a fejemben, de hagytam őt beszélni.
-Ne haragudjon, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mindig akkor jön, amikor a lány anyja és öccse elmegy, és akkor távozik, amikor ők visszajönnek. Tudom, semmi közöm hozzá, és nem is ez érdekel, csak szólni akartam, hogy ha szeretne, még maradhat. A lány anyja, sem az öccse nem szólt, hogy maradnának éjszakára, márpedig muszáj szólniuk és eddig mindig meg is tették. Tudom, ez nem ugyanolyan, mintha bemehetne és beszélhetne hozzá, de csak ennyit tehetek. - mondta sajnálkozva
-Nekem ez is rengeteget segít. - mondtam széles mosollyal - Nagyon hálás vagyok, köszönöm. 
Csak szó nélkül visszamentem az ajtóhoz és tovább figyeltem Őt. Ilyenkor egyáltalán nem is gondolkoztam, csak néztem Őt. Az agyam akkor indult be, miután beültem az autóba. Ilyenkor pedig rengeteg gondolattal eljátszottam. Hogy mi lett volna, ha nem látom meg itt. Talán feleslegesen elmegyek pénteken a kávézóba, de utána mit tettem volna? Tovább keresem, vagy inkább feladom? Hogy őszinte legyek, gőzöm sincs miért olyan fontos nekem az, hogy megismerjem. Talán csak a kisugárzása. Itt fekszik különböző gépekre kötve, mégsem az jár a fejemben, hogy talán nem éli túl, hanem az, hogy fel fog épülni. A közelében a siralmas helyzet ellenére mindig pozitívan gondolkozok.
A legelső éjszaka majdnem lebuktam. Úgy negyed tíz körül értem ide, haza sem mentem a stúdiózás után. Felsétáltam és megkérdeztem látogathatják-e. Aztán kerültem egy székre az ajtó elé, mivel nem engedtek be. Viszont úgy tíz perccel később visszaért a lány anyja és öccse. Próbáltam kicsit távolabb húzódni a székemmel, aztán leléptem. Másnap már háromnegyed kilenckor parkolót kerestem és megvártam, míg kijönnek. Aztán felsétáltam, de mivel még mindig nem látogathattam, csak kintről figyeltem. Ezt csinálom azóta minden éjszaka. Gőzöm sincs mit tennék, ha egyszer felébredne és rám pillantana. Azt sem tudom konkrétan mi történt vele, azon belül, hogy elütötte egy autó. Csak annyit mondott a nővér, hogy kómában fekszik és többet nem mondhat. Ez az őrületbe tud kergetni. 

Lea* 


Azóta, hogy Torit elütötték a kávézó előtt, nem tudok aludni. Rémálmok gyötörnek. Újra és újra átélem azt az éjszakát. Amikor meghallom a fékcsikorgást és kirohanok. Viszont már késő volt. Tori eszméletlenül, a saját vérében feküdt az aszfalton. Lefagyva álltam és néztem. Nem tudtam felfogni a történteket. Eközben Nath nagy erőkkel tárcsázta a mentőket, de az ő szemeibe is könnyek gyűltek. Aztán amikor megláttam azt a részeg barmot kiszállni az autóból, nem bírtam magammal. Sírva odarohantam és teljes erőmből ütni kezdtem a mellkasát, miközben szidtam. Mai napig nem tudtam feldolgozni azt az éjszakát, pedig már 4 nap telt el azóta. 
Sem én, sem Nath nem áthatja Torit, csak az ajtó túloldaláról, mivel nem vagyunk közeli hozzátartozók, csak barátok. Ehelyett mindennap elugrunk néhány órára a házukba, hogy kicsit ránézzünk, vagy meglocsoljuk a virágokat, mivel Mrs.Reed teljesen kiakadt, Luke pedig vigyáz rá. Nem lennék szegénykém helyében, nagyon erősnek kell lennie. Mr.Reed jövőhétig még biztos nem ér haza, addig neki kell tartania a frontot és a lelket az anyjában. Persze én is és Nath is örömmel segítünk, ha már nem látogathatjuk Torit. Reméljük minél előbb beengednek hozzá. Nekünk is elég idegölő, hogy nem mehetünk be hozzá, és nem beszélhetünk neki, habár úgy sem hallana.
Gondolatmenetem a duda zavarta meg, Nathan ezzel jelezte, hogy rám vár. Elköszöntem a szüleimtől, kiszaladtam majd elfoglaltam az anyós ülést.
-Hogy vagy? - érdeklődött Nath
-Egyre szarabbul. - sóhajtoztam
-Még mindig nem tudsz aludni?
-Nem. Annyira jó lenne már bemenni hozzá. 
-Tudom, én is örülnék neki. - értett velem egyet - De az is elég, hogy segítünk a családjának.
-Igaz, rosszabb lenne ölbe tett kézzel otthon ülni. - adtam neki igazat
A Luketól kapott kulccsal besétáltunk a házba, és míg Nath a virágokat locsolta, én beraktam egy adag szennyes ruhát a mosógépbe. Épp, mielőtt elindítottam volna, a telefonom esze-veszett csörgésbe kezdett. Azonnal a fülemhez kaptam a készüléket, majd kisétáltam a fürdőszobából.
-Szia, Luke. Minden rendben? - kérdeztem izgatottan
-Szia. Hát, azontúl igen. - célzott a balesetre - A nagyiék most érkeztek, és sikerült rábeszélnünk anyát arra, hogy ma otthon töltse az estét. Csak annyit akartam mondani, hogy a héten nem kell jönnötök, mert a nagyi biztos mindent meg akar majd csinálni. - hangján hallani lehetett, hogy közben szemet forgat - Tényleg nagyon köszönünk mindent.
-Tudod, hogy szívesen segítünk. De tudod, ha bármire szükségetek van, hívj, kérlek.
-Rendben, szólok mindenképp. Hívlak, ha látogathatjátok Torit. 
-Köszi, üdvözlöm a nagyiékat és anyudat.
-Átadom, szia.
-Szia. - nyomtam ki a telefont

Harry*

-Srácok! - kiáltott a nappaliból Niall
Ha így összehív minket, akkor bejelenteni valója van. Nekem ez viszont nem a legmegfelelőbb pillanat, hisz indulnom kellene a kórházba. Mindenesetre leszaladtam, hogy megtudjam mit akar a szöszi.
-Gyors leszek. Csak azt akartam mondani, hogy haza utazom erre a hétre Greggel meg Denisel. - foglalta össze tömören
-Rendben. Nekem mennem kell, majd jövök.-álltam fel sietősen
-Hova rohansz? - fordult utánam Louis
-Csak a bárba. - hazudtam ismét
-Megint? Ez már zsinórban a negyedik este, haver. - fakadt ki Liam
-Igaz. Azóta, hogy Theo megszületett, minden este ott vagy. - adott nekik igazat Zayn 
-Veled megyek. - állt fel Liam - Én úgy sem ihatok, majd haza hozlak, de nem akarom, hogy csinálj valami hülyeséget.
-Mi? Nem kell, menj haza és pihenj. - ellenkeztem - Az elmúlt három vagy négy este sem csináltam semmi, most sem fogok.
-Ez biztos? - kérdezte Niall
-Igen, biztos. - mondtam határozottan 
Nehéz is lett volna bármi őrültséget csinálnom, amikor a bárnak még csak a közelébe sem mentem. Nehezen, de sikerült rá vennem a srácokat, hogy ne kísérjenek el. Így is késve érkeztem a kórházba, féltem, hogy nem lesz túl sok időm. Berohantam, majd az első emeletre érve lassítottam kicsit. Ismét megálltam az ajtó előtt, majd pár perc múlva megszólított a nővér.
-Uram, elnézést. - lépett mellém 
-Igen? - fordultam felé
-Bemehet. - biccentett fejével a kórteremre
-Tessék? - döbbentem le
-Bemehet hozzá. - mondta széles mosollyal

02.fejezet - Mindenki a kórházban

HelloMindenki! Sajnálom, de az előző résznél nem volt időm "bemutatkozó" szöveget írni, de most pótolom. Mivel a kép is elmaradt, kárpótlásképp kettőt hoztam. Csak azt szeretném tudatni veletek, hogy a fejezetek felkerülése itt is a kommentek számától függ. Jobban mondva attól, mennyien várjátok. Ha azt látom, hogy kicsit kevesen, de hosszan írtatok, akkor felteszem. Fordítva is, szóval, ha sokan keveset írtok, szintén felkerülhet az új rész. Tehát ne sajnáljátok a karaktereket.:D Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jó olvasást!

Harry*

Eszméletlen fejfájással keltem, ami nem meglepő. Miután visszamentem Josh bulijára, próbáltam nem a vörös hajú lányra és a balesetre gondolni, hanem csak jól érezni magam és megünnepelni Josht. Ennek érdekében teljesen lerészegedtem. Viszont ennek köszönhetően sem vertem ki őt a fejemből, hisz ébredés után ő volt az első gondolatom. Eddigi terveim szerint elmegyek a kávézóba és megkérdezem az dolgozókat a balesetről, aztán a lányról, hátha tudnak segíteni.
Nehezen és iszonyú lassan, de kikóvályogtam a folyosóra, majd tovább a konyhába.
-Reggelt. - ásítozott Louis, miközben az egyik fiókhoz lépett
-Neked is. - ültem le - Az Aspirin egyel arább van.
-Igaz. - ismerte be
Kihúzta a bal oldali fiókot, majd elővette a keresett gyógyszert. Miután mindketten bevettük, visszavánszorogtunk a szobánkba. Lezuhanyoztam, majd magamra kaptam a Rolling Stone-os pólóm, a fekete nadrágom, és miután a cipőmet is felvettem, kézbe vettem a telefonom és közöltem a lakó társammal, hogy elmentem. Mit sem törődve velem lefeküdt a kanapéra és bekapcsolta a TV-t.
A kávézó előtt az aszfalt néhol még vérfoltos volt, ez kissé megrémisztett. Néhány pillanatig csak meredtem a vérre, majd rávettem magam és besétáltam. Leültem a pulthoz, majd kértem egy kávét.
-Mi történt tegnap este? - kérdeztem minden előzmény nélkül
-Autóbaleset. - mondta sajnálkozva a srác
-Nem tudod kit ütött el? Vagy hogy túl élte-e? - érdeklődtem
-Fogalmam sincs. - mondta tanácstalanul
-Kik játszottak itt? - kérdeztem újat
-Három gimnazista. A főnök tud róluk többet. Csak annyira vagyok képben, hogy minden pénteken kilenckor lépnek fel. - vont vállat
-Remek, köszi. - hálálkodtam
Kifizettem a kávét, majd belekortyoltam és haza indultam. Nem tudtam megállni, hogy pár másodperc erejéig ne tévedjen tekintetem ismét a véres aszfaltra. Szörnyű látvány volt.
Még mindig fájó fejjel, de haza sétáltam, és a kanapén alvó Louis várt. Halványan elmosolyodtam, majd felvonultam a szobámba. Jóformán még mindig nem tudok róla semmit, de nekem az is elég, hogy pénteken újra fellépnek. Nem érdekel, hogy várnom kell egy hetet, ott leszek, ha törik, ha szakad.

Luke*

-Luke, nem akarsz már lefeküdni? - nyitott be anya
-Tizenegy óra van, még nem vagyok álmos. - ellenkeztem
-Szörnyű vagy, fiam. - sóhajtozott
-Amúgy is, te miért vagy ébren? - fordultam az ajtó felé - Ráadásul nem is pizsamában vagy.
-Be kell mennem az irodába, ha hívnak. Hoznak egy fontos papírt, amit alá kell írnom, aztán meg kell csináljam a jegyzőkönyvet és sorolhatnám. - forgatta a szemét
-Ilyenkor? - döbbentem le
-Igen, tudod milyen ez. Nincs megállás. - vont vállat - Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk egy étterembe vacsorázni? Csak mi hárman.
-Vagy mi lenne, ha itthon maradnánk, és mire haza érsz, összedobnánk valamit Torival? - ajánlottam fel
-De most ne mindent ő csináljon. - nevetett
-Egy kicsit besegítek majd.
Mondatom végére anya telefonja csörögni kezdett. Nagyon sóhajtott, majd miután kinyomta a hívóját, homlokon puszilt és elindult.
Azóta, hogy apa ismét misszióba ment, anya kevesebbet van itthon, mint amúgy. Már szinte csak aludni jár haza.

Miközben folytattam a zene hallgatást, és a haverjaimmal való beszélgetést, csörögni kezdett a vezetékes telefon. Nehezemre esett ugyan, de lementem. Mégis ki képes hajnali fél háromkor felhívni? Sietve emeltem fel a telefont és szóltam bele.
-Reed lakás, miben segíthetek? - kérdeztem érdeklődve
-Jó estét, elnézést a zavarásért. A helyi kórházból telefonálok, Mrs.Veronica Reed-et keresem. - szólt bele egy nő
-A szüleim nincsenek itthon. Hagy valami üzenetet? - nyúltam a tollért
-Igen. - válaszolt határozottan, némi gondolkodást követően - A lányuk autóbalesetet szenvedett és kórházba került.
-Mi? - ejtettem le a tollat - Biztos? Melyikbe vitték?
-Uram, nyugodjon meg, kérem. - kérlelt a nő - Victoria a legjobb kezekben van, a Szent Anna kórház orvosai mindent megtesznek érte.
-Azonnal ott vagyunk. - csaptam le a készüléket
Felrohantam a szobámba, majd készülődés közben anyát csörgettem, aki harmadjára felvette a telefont.
-Mi történt? - kérdezte türelmetlenkedve - Tudod, hogy dolgozom.
-Azonnal gyere a kórházba. - mondtam ellent nem tűrő hangon - Torinak autóbalesete volt.
-Mi? Most? Merre vagy? - kérdezte zihálva
-Már elindultam, majd útközben felveszel, csak ülj be a kocsiba és gyere. - türelmetlenkedtem
-Muszáj volt ilyen sötétben elindulnod? Nem várhattál volna meg? - förmedt rám
-Anya, csak gyere már. - hitetlenkedtem
Letettem a telefont, majd futni kezdtem. Igaz, hogy én és Tori öt percet nem bírunk egymás mellett, mégiscsak a nővérem és iszonyatosan aggódom érte. Valószínűleg több időt tölt velem, mint anya. Ő főz és mos rám, mintha nem is a nővérem lenne, hanem valami házvezető nő.
Körülbelül félúton anya felvett, onnan már perceken belül a recepción voltunk. A főnővér türelemre utasított minket, Torit azonnal a műtőbe vitték. Azzal kicsit meg tudtak nyugtatni, hogy a szemét ittas vezető már rács mögött van, de még mindig ugyanúgy féltem.

Nem akarom elveszíteni a nővéremet. 
Anya idegesen járkált fel-alá, miközben apát próbálta elérni, reménytelenül. Én csak csendben meredtem magam elé. Elgondolkoztam mennyi őrültséget csináltunk együtt. Annak ellenére, hogy általában kiabál velem, amiért nem takarítok, rengeteget hülyeséget megcsinált.
Talán 7-8 éves lehetett, amikor nyáron bicikliztünk. Egy hirtelen kanyarban viszont felborult, ennek következtében pedig letört egy darab a fogából. Először sírt, de hamar elnevette magát. Rendkívül erős személyiség. Tíz éves voltam, amikor apa először kiutazott, három hónapra, Afganisztánba. Következő évben már fél évet volt távol, Koszovóban. Azóta is minden évben kiutazik valahová a kontingenssel és harcol. Mérhetetlenül büszke vagyok és felnézek rá, de sokkal jobban örülnék neki, ha itthon lenne.
Körülbelül négy órába telt, mire kijött valaki a műtőből. Az orvos a véres kesztyűket helyezte a kukába, mire én is és anya odasiettünk.
-Jó napot, doktor úr. Veronica Reed vagyok. A lányomat műtötte. Kérem mondja, hogy rendbe jön. - könyörgött anya könnyek közt
-Kérem üljenek le. Azonnal jövök és mindent elmondok. - nyugtatott az orvos
Bement egy szobába, Torit pedig abban a pillanatban tolták ki. A műtővel szembe vitték, majd bekötötték az infúzióját. Anya eközben már majdnem sírva állt mellettem, remegő végtagokkal. Próbáltam nyugtatni, de nem nagyon sikerült. Az orvos visszaért átöltözve, kezében a papírokkal.
-Miss Reed állapotát sikerült stabilizálni, viszont nincsenek túl jó híreim. A gerince csúnyán roncsolódott, aminek hónapokba, akár 1-2 évbe telik, mire helyrejön. Addig tolószékbe kényszerül.
Az utolsó mondtad hallatán mindketten ledöbbentünk, nem akartunk hinni a fülünknek. A baj az volt, hogy itt még nincs vége.
-Jelenleg kómában, van, és kilátástalan mikor fog felébredni. Lehetnek napok, hetek, de akár hónapok is. Továbbá kulcscsonttörést szenvedett és ki kellett vennünk az egyik veséjét.
-Oh, Uramisten! - sírt anya 
-Nagyon sajnálom. - húzta a száját az orvos - Most magukra hagyom. Ha bármi gond van, esetleg kérdezni szeretnének valamit, szóljanak a főnővérnek, és keressék Dr.Montgomery-t.
-Köszönjük. - hálálkodtam 
Leültettem anyát, aki nem tudta abbahagyni a sírást. Tori nagyon rossz állapotban volt. A feje alaposan be volt kötve, karján kisebb-nagyobb zúzódások, körülötte pedig a csipogó gépek.
-Rendbe fog jönni. - próbáltam vigasztalni anyát
Fogalmam sincs mi lesz most. Apa ugyebár jelenleg is Afganisztánban tartózkodik, és a szerződése még két hónapig odaköti. Viszont, ha nem jön haza, anya teljesen össze fog omlani. Így is teljesen ki van, de, ha nem lesz mellette valaki éjjel-nappal, borzasztó lesz. Minden percben itt fog ülni, ami neki sem fog jót tenni. 
Miközben anya Tori kezét szorongatva sírt, a telefonja csörögni kezdett. Kivettem a kezéből, mivel a könnyeitől úgysem látta volna a hívót, és beszélni sem lett volna könnyű.
-Mi történt? - kérdezte apa idegesen, amint felvettem a telefont
-Torit elütötték. - mondtam nehezen
-Tessék? - döbbent le - Ki? Mikor? Hogy van?
-Ma hajnalban, a sofőr már börtönben van. Van egy kulcscsont törése, hónapokra tolószékbe kerül és jelenleg kómában fekszik. - részleteztem
-Oh, te jó ég. - mondta remegő hangon - Add anyát.
Szó nélkül átnyújtottam a továbbra is megállás nélkül zokogó anyának a telefont, aki azonnal kikapta kezemből. Mögé álltam, majd a nyugodtnak tűnő Torit nézve, anya hátát simogattam. Fogalmam sincs miről beszéltek, de feltételezem apa is nyugtatni próbálta. Beletelt jó néhány órába, míg szép lassan csillapodott a sírással.

Harry*

Abban hitben lett kicsit jobb kedvem, hogy pénteken lehet találkozok a lánnyal. Nagyon örülnék neki. Igaz, csak pár pillanatra láttam, mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből. 
Gondolkozásomban a telefonom csörgése zavart meg, a banda egyetlen szőke tagjának a nevét a képernyőre rajzolva.
-Hallgatlak. - vettem fel sietősen
-Gyertek a kórházba azonnal. - mondta izgatottan - Denisenél megindult a szülés.
-Komolyan? - kérdeztem vissza széles mosollyal - Indulunk. - csaptam le a telefont - Louis!
-Mi van? - lépett ki fáradtan
-Niall bármelyik pillanatban nagybácsi lehet.
-És mi még itthon vagyunk? - kérdezte felháborodva
Kirohantunk a lakásból, majd azonnal autóba ültünk. Alig negyed óra múlva már az idegeskedő Niall mellett voltunk mindannyian. Nem szeretek kórházba járni, bár ezzel nem hiszem, hogy egyedül lennék. Szörnyű látni a sok beteg embert és arra gondolni ilyenkor, hogy nem tehetünk értük semmit.
-Ne hozzak valamit a büféből? - kérdeztem az izgatott nagybácsit
-Egy kávé jó lenne. - mondta némi töprengés után
-Hozom.
Lesétáltam a földszinten lévő büfébe, ahol pillanatokon belül átadták a kért koffeines italt. Visszafele menet nem bírtam ki, bepillantottam néhány kórterembe. Az első emelet a súlyos sérülteké volt. A lépcső melletti műtő előtt haladtam el, amikor elfordultam a vele szemben létrehozott kórterembe. Kezemből kiesett a gondosan kavargatott kávé, amikor az ágyon megláttam Őt.

01.fejezet - Relax Kávéház

Victoria*

-Elmentem! - kiáltottam a szüleimnek, majd a cipőmért nyúltam
-Ebből nem fogsz megélni! -fűzte hozzá anya, ahogy kiléptem az ajtón
Ezt mindig elmondja, de engem valahogy hidegen hagy. Egyébként arról van szó, hogy énekelek. Minden pénteken fellépek egy kis kávézóban a bandával. Két lány, és egy fiú. Legtöbbször feldolgozásokkal lépünk fel, viszont van, hogy saját dallal rukkolunk elő. Az írás mindig közös. Egy valaki elkezdi, aztán ötletelünk és pár nap alatt összedobunk egy új szerzeményt. Szeretem ezt csinálni, de a szüleim nincsenek odáig érte. Anya mindig hangoztatja, apa pedig csak akkor mondja ki a véleményét, amikor kissé összekapunk. De nem értem őket. Tizenhét vagyok, én ebből még nem szeretnék megélni. Ez csak egyfajta "kellemeset a hasznossal" időeltöltés.
Amint megérkeztem, a színpadra szaladtam, ami csak annyiból volt megkülönböztethető, hogy húsz centiméterrel magasabban volt.
-Na végre. - könnyebbült meg Lea
-Mi tartott eddig? - türelmetlenkedett Nathan
-Elaludtam. - magyaráztam, miközben a gitárért sétáltam
-Ilyenkor? Este kilenc van, Tori. - hitetlenkedett Lea
-Igen, tudom. Nem tudtam, hogy mikor érek haza, úgyhogy ledőltem kicsit, és későn keltem fel. - részleteztem
Nath beült a dobok mögé, Lea pedig a nyakába akasztotta a gitárt, ahogyan én is tettem. Egymás mellé tettük a mikrofon állványainkat, majd a jelenlévőkre pillantottam.
-Jó estét mindenkinek. - szóltam bele széles mosollyal - Itt ismét a Fiery Hell. Ne haragudjatok a késésért, többé nem fordul elő. Kezdjük az éjszakát egy kedvjavító dallal. Rihanna és az S&M.
Amint kiejtettem ajkaimon a címet, Nath akcióba lépett. A kellő pillanatban én is bekapcsolódtam. Lea nem szokott énekelni, mert túl lámpalázas, ő általában csak gitározik és vokálozik.
Mindkettejükkel gimiben ismerkedtem meg, azóta is olyanok vagyunk, mint a testvérek. Néha rossz belegondolni, hogy talán, ha nem megyek a saját fejem után, most nem itt állnék, és énekelnék. Ugyanis zene tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, a szüleim tudta nélkül. Amikor viszont megtudták, otthon olyan volt hónapokig, mintha kirobbant volna a harmadik világháború. Anya szinte hozzám sem szólt, apa pedig próbált kibékíteni minket, de látszott rajta, hogy egyet ért anyával. Viszont, ha akkor rájuk hallgatok, nem ismerem meg Leát és Nathant. A banda megalakulása is hirtelen ötlet volt. Egyik délután haza felé sétáltunk, amikor a kávézó ablakában megláttuk a szórólapot, miszerint fellépő(ke)t keresnek. Elkezdtünk hülyéskedni vele, hogy majd mi jövünk, és végül tényleg eljöttünk a meghallgatásra. A név Nathantől származik, azonnal megtetszett nekem is és Leának is.

Harry*

-Gyertek máár! - sürgetett Liam
A lehető leggyorsabban lerohantam a nappaliba, de Niall még így is megelőzött. El fogunk késni Josh bulijáról. Hihetetlen, hogy már huszonkettő, és még mindig ilyen hülye. Mármint, jó értelemben. Olyan, mint Louis. Elmúlt húsz, de lélekben még tíz sincs.
Lassan mindenki elkészült, így elindulhattunk. Tudom, a srácok-főleg Liam-ilyenkor a föld alá kívánnak, de inni akartam egy kávét. Fogalmam sincs miért. Lehet, hogy nem bírnám nélküle a bulit. Kit akarok hülyíteni, bulizni mindig van erőm.
-Hova mész? - kérdezték kórusban, amikor leállítottam az autót
-Csak beszaladok egy kávéért. Ti kértek?
-Harry. - néztek rám kérőn egy emberként
-Ezt nemnek veszem. Jövök egy perc.
Pár lépéssel az ajtó előtt már hallatszott a zene. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy élő. A pulthoz sétáltam, majd kikértem a kávém. Míg megcsinálták, megfordultam és megnéztem magamnak a bandát, amelyik játszott. Egy szőke lány énekelt kicsit rémült arccal, a dobok mögött egy srác foglalt helyet, az én tekintetem mégis a vörös hajú lányon akadt meg. Látszott széles mosolyán, hogy örömmel csinálja. Nem sokat hallottam a hangjából, de még akkor is visszhangzott a fejemben, amikor megérkeztünk Josh partijára. Pedig bömbölt a zene. Ha nem siettünk volna, biztos megvárom, míg legalább a nevét meg tudom kérdezni tőle.
-Mi a helyzet? Kicsit le vagy törve. - ült le mellém az ünnepelt
-Ja, semmi, csak elgondolkoztam.
-Nő van a dologban? - kérdezte komolyan
-Mennyit ittál? - érdeklődtem
-Nem tudom, talán kb. annyit, ahányan jelen vannak. Vagy kicsit többet. - vont vállat
Remek, akkor pár óra múlva elfelejti a hallottakat. Nem szeretek az érzéseimről beszélni. Régebben rettentő hiú voltam és sok lány kihasznált. Most viszont én vagyok egy éjszakás kaland számukra. Ha elkezdenék megnyílni valaki előtt, sebezhető lennék, és nem akarok még egyszer az a naiv kis idióta lenni.
-Láttam egy lányt, mielőtt idejöttünk, és nem tudom kiverni a fejemből. - foglaltam össze röviden
-Tudod hogy hívják?
-Nem. - mondtam kissé csalódottan
-Tudod a telefonszámát? - kérdezett újat
-Nem. - mondtam kis gondolkozás után
-Tudod hol lakik? - tett fel újabb kérdést
-Nem. - válaszoltam erre is ellenkezve
-Oké, tudsz róla bármit is? - kérdezte hisztérikusan
-Nem. - mondtam már teljesen csalódott hangon - Csak pár pillanatra láttam, jó néhány méterről.
-Akkor emeld meg a segged, és menj vissza oda, ahol láttad. Lehet, hogy még ott van. - mondta biztatóan - Tény, hogy már valószínűleg satu részeg vagyok, de én a helyedben ezt tenném.
-Tudod mit? Igazad van. - álltam fel magabiztosan - Sietek vissza.
-Nem muszáj. - kacsintott
Felkaptam a kabátom, majd távoztam a buliról. Nagyon reméltem, hogy még ott van. Izgatottan fordultam be abba az utcába, ahol a kávézó volt, de nem tudtam túl sokat haladni. A kávézó ugyanis, körülbelül egy kilométeres körzetben le volt zárva. A hatalmas tömegtől nem fértem oda, és nem is akartam odamenni, túl sokan voltak. Nem szabadultam volna egyhamar. Pár percig még meredtem magam elé, és gondolkoztam, majd hátat fordítottam és visszamentem Josh bulijára.

Victoria*

Kezdtem berekedni, így nagy nehezen, de rávettem Leát, hogy énekeljen helyettem néhány dalt. Mindeközben több időm akadt arra, hogy körbe nézzek a jelenlévőkön.
Erre a helyre nem jártak, csak maximum húsz évesek. Sokan berohannak egy kávéért, aztán mennek is. Pedig, ha leülnének és nyugodtan meginnák, amit rendeltek, sokkal több idejük lenne gondolkodni. Én például olyankor járok ide, mikor elegem van anyából. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy az éneklésből nem fogok megélni, és, hogy milyen önző vagyok. Azt viszont nem veszi észre, hogy az egész nyaramat otthon töltöm, azért, hogy neki jó legyen. Míg ő dolgozik, én főzök, és mosok magamra, valamint az öcsémre, de neki ez fel sem tűnik. Hetente egy éjszakát kérek, amikor elmehetek zenélni, és végre nem azon gondolkodhatok, hova fogok költözni, amint leérettségizek. Merthogy nem maradok itt, az hétszentség. Apával még talán eléldegélnék pár évet, de anyával, lehetetlen. Igaz, ő is rengeteget van az irodájában, amikor apa misszióban van, de az a kis idő, míg itthon van, szörnyű. Mindenbe beleköt, mindenkit leszól és soha, semmi nem jó neki. Teljesen megértem, amikor az öcsém heti 2 napot alszik itthon. Én is szívesen tenném, de akkor nem lenne, aki kitakarítsa a házat. Ami pedig az én imádni való öcsémet illeti, nem is imádni való. Tizenöt éves, és ahhoz képest egész érett, de rengeteget veszekszünk. Soha, semmiben nem értünk egyet. Viszont mindketten sokkal jobban kijövünk apával. Sokkal lazább és megértőbb. Talán azért, mert keveset van itthon és ezzel szeretne kárpótolni minket. Ez viszont nem ugyanolyan, mintha néha ő keltene, vagy együtt vacsoráznánk. Rettentő nehéz bele gondolni, amikor épp terepen van, hogy bármelyik nap beállíthat két katona és közölhetik velünk, hogy apát baleset érte. Vagy, ami még rosszabb, hogy meghalt.
-Köszönjünk a ma éjszakát emberek. Remek közönség voltatok! - köszönt el mindenkitől Lea - Kellemes estét mindenkinek!
Visszatettük a gitárjainkat a helyükre, majd ittuk egy keveset. Hajnali kettő volt, ahogy máskor végzünk. Összeszedtem a cuccom, majd elindultam volna haza.
-Hová rohansz? - állított meg Nath
-Haza. - mondtam bizonytalanul
-Ouh, ne siess, gyere, meghívlak egy kávéra. - biccentett fejével a pulthoz
-Nem, köszi. A kávétól nem tudnék aludni, márpedig akarok. Pénteken találkozunk, jó éjszakát skacok. - üdvözöltem mindenkit - Szia, Nath.
Nyomtam egy puszit az arcára, majd őt is ott hagytam. Olyan, mintha Nath a bátyám lenne. És, hogy őszinte legyek, szívesebben örülnék neki, mint a nem normális Lukenak. Komolyan, a sírba tesz. Ritkán van otthon, de olyankor az őrületbe kerget.
Sietve léptem ki a kávézóból, hogy végre haza mehessek és aludjak egy hatalmasat. Aztán pedig felkeljek, és kezdjek mindent elölről. Persze a fellépést leszámítva, mivel azt csak pénteken csináljuk.
Igaz, a lámpák még égtek az utcán, néhol mégis elég sötét volt. A kávézótól pár lépésre van egy zebra, megpróbáltam azon átkelni, miután alaposan körbe vizslattam a környéket. Hajnali kettőkor nem sok mindenki sétálgat, így bátran indultam el, amikor néhány lépés megtétele után fékcsikorgást hallottam.
Aztán se kép, se hang.